Kiskorában mindenki meg van győződve a hivatásáról. Biztos benne, hogy cukrász, tűzoltó, rendőr, esetleg sportoló akar lenni. Igen, sportoló. Az új Schumacher, vagy az új Ronaldo szerepét betöltő zseni. Aztán anyukánk vagy hallgat ránk és elvisz minket az első edzésre, vagy nem. Eldől a sorsunk azelőtt, hogy racionálisan át tudnánk gondolni, mit is jelent pl. focistának, autóversenyzőnek, vagy kézilabdázónak lenni. 

Sokszor átfut a fejemen, hogy mi lett volna ha kicsit jobban akartam volna focista lenni. Vajon beirattak volna a csepeli minik közé? Annyira csábító a gondolat, hogy az ember olyan dolgot űzzön, aztán később keresse a kenyerét, amit szeret csinálni. Ami szenvedélye. Kifutni egy telt házas aréna gyepére, miközben a közönség a csapat nevét skandálja. Libabőrös lettem. Főleg, miután letettem eleget az asztalra, és 1-1 parádés megmozdulás után a saját nevemet hallom sztereóban. Előttem lebeg, ahogy emberek tömegei tódulnak a boltokba, hogy a számommal és nevemmel ellátott mezt vásároljanak maguknak. Lepergetem, ahogy a város egy kocsmájában éppen elküldenek az anyámba egy kihagyott ziccer miatt, majd a meccs végén, a győztes büntető berúgása után isznak egyet az egészségemre. 

Aztán némi felüdülésként bekapcsolom a tévét, hogy megnézzem az esti meccset, és azt látom, hogy kedvencembe brutálisan beleszállnak, ráadásul összeszed valami horrorisztikus sérülést. Biztos törés... Beleborzongok - de ezúttal nem pozitív értelemben. Aztán beszélek az unokatesómmal, és kiderül, hogy kézilabda-edzés közben elszakadt a térdszalagja, műtét és sok-sok hónap kihagyás vár rá. A hírekben később azt olvasom, hogy brutális versenybalesetben elhunyt a híres NASCAR-pilóta, Dan Wheldon. És nem ér véget a sztori, súlyemelők, pankrátorok halnak meg idő előtt csupán azért,  mert sikereikhez szélsőséges életmódot kellett élniük. Egy rossz lépés, mozdulat, és én is így járhatnék.

MEGÉRI?

Pep Guardiola a jelenkor talán legjobb edzője. Kicsit több, mint 3 éve dolgozik a Barcánál (az első csapatnál), ezalatt a létező összes trófeát begyűjtötte, némelyiket többször is. Hogy mindez mibe került? Lássuk!

2008:

2011:

Hol a hajad, Pep? MEGÉRI?

Dilemmák között vergődök, mérlegelek, a mérleg nyelve azonban nem képes tartósan állást foglalni egyik, illetve másik mellett, persze csak racionálisan. (A szívem nyilván mást súg.) Legyek sikeres sportoló, cserébe viszont testem-lelkem adjam az amortizáció ördögének kezébe?!  Az élet azonban csodálatos, és mindent eldönt a maga idejében. Most már dönthetnék akárhogy, soha nem válnék klasszis focistává, ellenben a következményekkel tisztában nem lévő kicsi énem simán belevágott volna. Ahogy Kicsimessi, Töpszlironaldo (a dagi), Bébisenna is tette anno. 

Egyébként, visszatérve, hogy mit súg a szívem... Egyértelmű. És az is, hogy a szív győzne az ész felett esetemben. Az érzés, miközben a gyepen éneklem a himnuszt a társaimmal és a közönséggel... túl csábító. Halhatatlanság a halandóság helyett.Egyértelmű. MEGÉRI!