Világunk veszélyben van, ugyanis egy hatalmas meteorit közelít felé, mely becsapódás esetén elpusztítja szeretett Földünket. Felbukkan azonban egy hős apuka, Harry Stamper (a.k.a. Bruce Willis), aki kis csapatának és önfeláldozásának köszönhetően végül megment minket a pusztulástól. De megemlíthetném helyette Sam Witwicky-t is, aki szintén seggmentő akcióba kezd, csak itt cseréljük Álcákra a meteoritot. Vagy Frodó és Samu esetében Szauronra, Harry Potternél Voldemortra, Iniestánál meg a Chelsea-re... (Ja nem, ez valós sztori!)
Ami a lényeg! Mindig van valaki, aki nem tétovázik, hanem gondolkodás nélkül cselekszik és a segítségünkre siet, nehogy elmaradjon a happy end. A mozitermet a film végén viszont ott kell hagyni, és előbb-utóbb ki kell lépni a való világba. Elindulunk haza. Felszállunk a metróra, találunk egy apró üres helyet, be is támadjuk, a halálnak van kedve állni... Benyomjuk az mp3-at, hogy ne zavarjon minket a metró zaja. Aztán egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy tőlünk alig pár méterre egy suhanc kizsebel egy utazót. Látjuk mi, valamint rajtunk kívül legalább 5-6 ember. Mégsem történik semmi. Valaki majd csak tesz valamit... De mégsem... Egy belső hang egyre inkább arra késztet minket, hogy most már tegyünk valamit, ha más nem, de csak görcs jelenik meg a gyomrunkban és feszültté válunk, az esély, hogy hősök legyünk pedig elszáll... A tolvaj leszáll, mi meg azzal mentegetjük magunkat: Más sem segített. Ha ő nem, akkor mi miért? Az élettől mégis kapunk egy új esélyt. A metróból kifelé jövet, az aluljáróban sétálva arra leszünk figyelmesek, hogy 4-5 "rézbőrű" ütlegel egy kölyköt. A vérfoltok a földön jelzik, már tart egy ideje a verés, eleddig mégsem lépett közbe senki. Pedig nem is kéne hősködni és megveretni magunkat, elég lenne rendőrt hívni. Motoszkál bennünk a lelkiismeret, aztán meghalljuk fentről a villamos zaját. Elkésünk, valaki majd csak segít rajta! Különben is, biztos megérdemli! Erről is lecsúsztunk.
A villamoson ülve még kicsit rágódunk a dolgon, benyomunk egy szomorú zenét együttérzésünk jeléül, azonban az első csöves felszállásakor a testéből áradó orrfacsaró bűz hatására sajnálatunk önsajnálatba csap át. Már megint nem tudunk úgy hazamenni, hogy ne érne minket egy rakás szerencsétlenség. Ezt betetézve, mielőtt belépnénk házunk kapuján, még egy galambszar is a kabátunkon fröccsen. Damn it! Az otthon melege és nyugtató hatása végül arra késztet minket, hogy megosszuk családunkkal, barátainkkal a nap csúcseseményeit, vagyis jó kedéllyel elmeséljük, hogyan raboltak ki ma egy szerencsétlent a metrón, valamint vertek meg egy suhancot az aluljáróban. És mielőtt ágyba bújnánk, még megnézzük a Föld invázióját, melyben a változatosság kedvéért csúnya (és gonosz, nagyon gonosz) földönkívüliek veszélyeztetik létezésünket, pechjükre azonban a US Army pár hős legényének (és leányának) ellenállása végül ismét az Ember fennmaradását eredményezi.
Párnára hajtva fejünket azért elgondolkozunk: minket ki ment majd meg, ha úgy adódik?
Utolsó kommentek