Bár valószínűleg sokszor és sokat álmodok, csupán nagyon ritka alkalmanként tudok elszámolni magammal, merre jártam és mit csináltam az éjszaka folyamán... Hűséges maradtam? Vagy elcsábultam? A napokban az egyik álmom nem úszott el az ébredés pillanatában, talán a túlzott józanság, vagy csak vakszerencse, de így át tudom adni nektek az élményeimet.
Valószerűnek tűnt, sőt, mintha már megtörtént volna, olyan volt, mint egy emlékfoszlány. Igen, most már biztos vagyok benne, tisztán előttem van. Magával ragad az érzés, amely oly távolinak és elveszettnek tűnt mára, és most mégis hatalmába kerít... Azt hiszem az emberek szerelemnek hívják, én nem tudom, de most hívjuk így. Szerelmesen - egy szobában a szerelmemmel, álmodni sem álmodhatnék szebbet (várjunk csak ,hisz álmodom!), mégis, valami nincs rendjén. Érzem, hogy viharfelhő közeleg. Egy félresikerült tréfa, vagy egy félreértett mondat csupán, és az idillnek lőttek. Túl fáradtak vagyunk, vagy csak betelt a pohár a sokadik vélt vagy valós sértés következtében, de egónk felülkerekedik érzéseinken, és kezdetét veszi az egymásra szórt szitkok végtelen áradata.
Az ember alapvetően büszke, ez az achilles-sarka. Fontosnak, tán a legfontosabbnak véljük, hogy büszkeségünket csorba ne érje, ezért nem fújhatunk visszavonulót - inkább igazunkat szajkózva gyalázzuk egymást. Jobban, mint a legnagyobb ellenségünkkel tennénk. Nyilván, a mondás is úgy szól, hogy az ember azt bántja leginkább, akit szeret, de ne intézzük már el annyival, hogy azért gyalázlak, mert szeretlek, fontos vagy nekem és hasonlók. És itt jön az ellentmondás: mindketten vágyunk egymásra, mindketten kívánjuk egymást, ehhez ráadásul minden adott, mi balgák mégis mit teszünk? Követjük az egónkat. Az meg lehúz minket a legalantasabb szintre. Észre se vesszük, de büszkeségünkért való kardoskodásunk kudarcot vall. Azt hisszük, éppen azt védjük azt "állítjuk helyre", de pont az ellenkezőjét tesszük: leromboljuk.
Végül az ágy két legtávolabbi pontját megcélozva, egymásnak hátat fordítva álomba merülünk, hogy lélekben felkészüljünk az újabb csatára. Mert pontosan tudjuk, még nincs vége. Csak azt nem tudjuk, hogy - bár csatákat nyerhetünk - a háborút mindketten elveszítjük.
Álmomból felébredve, a kábulatot lassan magam után hagyva kicsit eltöprengek: mennyivel más egónk helyett érzelmeink által vezetve ágyba bújni... hátulról finoman átölelném, óvatosan hozzá simulnék és a fülébe suttognám: szeretlek.
Utolsó kommentek