Amikor valaki közel áll az hozzánk, hajlamosak vagyunk elveszíteni józan ítélőképességünket. Olyanokká válunk, mint a Londonban nem is oly' rég gyújtogató csőcselék. Kapucnit húzunk a fejünkbe, amitől csőlátásunk lesz, és nem látjuk mi történik valójában. Ez egyrészt jó, mert megvéd minket sok-sok negatív mellékzöngétől, ezáltal könnyebb lesz tolerálni a másikat...

...de amikor már túl sokat kellene tolerálni... és amíg érzünk... egyszerűen nem vesszük észre. Kétségbeesetten ragaszkodunk a másikhoz, hiába ordítja még a közvetlen környezetünk is, hogy "haver, vedd már észre magad, hibát követsz el", nem halljuk meg. Vagy inkább ösztönösen nem akarjuk. Olyan dolgokat látunk a másikba, amik talán nincsenek is meg benne. Vagy ha meg is vannak, talán sosem válik azzá, mert nem hozza ki magából azt, amivé válhatna. Ezzel viszont fellobbanthatjuk a szikrát, hiszen a másikat elkezdheti frusztrálni, hogy olyan dolgokat várunk el tőle, amire  - szerinte - ő nem képes. Ami nem ő. És ilyenkor gyakran nem érti, miért akarjuk őt "megváltoztatni". "Hát nem azért szeretsz, amilyen vagyok?" Pedig nem akarjuk megváltoztatni. Csupán azt szeretnénk, ha kiteljesedne, elérné képességei határát, ezáltal még jobbá válna. (Tudom, kicsit heroes-osan hangzik, de ha jobban belegondolsz, megértheted, miért gondolom így.) Ez pedig nem "megváltoztatás" (A szó szoros értelmében az, de amikor tudást sajátítunk el, vagy fizikailag megváltozik a testünk, akkor se azt mondjuk, hogy megváltozunk, hanem hogy fejlődünk, fejlődik a testünk, szervezetünk...A hangsúly a fejlődésen van, és nem a változáson.). Az ember születésekor számtalan képességeket kap, melyek közül sokat kifejleszt, de még többet nem (viszont élete során képes (gondolj a képesség szóra!) lenne beteljesíteni). Ezen kívül vannak olyan dolgok is, amelyeket nem érhet el, mert túlmutatnak korlátain. Ha azt szeretnénk, hogy ez utóbbiakat érje el, akkor akarnánk ténylegesen megváltoztatni. És ez esetben már nem szeretni akarjuk őt, hanem uralkodni rajta. Irányítani. Ami a gyermekünkön is hatalmas hiba lenne, nemhogy a szerelmünkön. 

Na, de végre eljutottunk a breakpointhoz. Amikor végre levesszük a kapucnit,és egyikünk rádöbben, hogy akit szeret, az nem az, akinek korábban hitte. Nincsenek meg benne azok a dolgok, tulajdonságok, stb., ami kapucniban még úgy tűnt, megvannak. Vagy amikor a másik rádöbben, hogy csak uralkodni akarnak rajta. Egyik előbb-utóbb (vagy utóbb-utóbb-utóbb...) bekövetkezik, az érzelmek meg hirtelen megfordulnak. Vagy csak elszállnak. (Döntse el ki-ki saját maga, melyik rosszabb, gyűlöltnek vagy közömbösnek lenni... ) Villámgyors felvilágosodás... hirtelen igaza lesz a havernak, aki óva intett minket. De meg kellett tapasztalnunk. Át kellett élni a hibát, hogy tanulságul szolgáljon, és hasznunkra fordítsuk a későbbiekben. Ráadásul nem gyötör majd minket a gondolat, hogy "mi lett volna ha...!?"

Sajnos (vagy nem sajnos?) vannak, akik még ilyenkor is bíznak. Akik nem tanulnak semmiből... "Később megpróbáljuk... még nem jött el az időnk... ő egyébként nem is ilyen, csak most..." Ne tápláljunk hiú reményeket. Nem fog megváltozni. Nem tud megváltozni. És ha egyszer belénk csap a felismerés, azt jelnek kell venni. Nézzünk tükörbe és őszintén számoljunk el a valósággal, ne kapaszkodjunk egy-egy emlékbe: She/he's not the One... LET HER/HIM GO! Sometimes goodbye is a second chance... Azt még hadd jegyezzem meg, hogy ettől ő még nem lesz "szar alak", még kevésbé rossz ember, egyszerűen nem felel meg nekünk, kettőnk viszonylatában. Mert az a fontos, hogy olyankor milyen, amikor "együtt vagyunk". 

Ja, és bocsássatok meg a többes szám első személyért, lehet tévedek és csak én látom így a dolgok állását, blog lévén csupán a véleményemet írtam le. Egy klasszikus Green Day idézettel zárva a mondandóm: "I made a point to burn all of the photographs, she went away and then I took a different path, I remember the face, but I cant recall the name, now I wonder how Whatsername has been."