Biztos ti is ismeritek az érzést... amikor pontosan tudod, hogy mi lesz a történet vége, és mégis reménykedsz egy szebb befejezésben. Na, én most ezt érzem. Pontosan tudom, hogy nem jutunk ki a jövő évi Európa Bajnokságra, mégis fülig ér a szám. Mert megvertük a svédeket és matematikailag van még esély. Van remény. Hátha.
Pedig a helyzet kristálytiszta, ülünk a tömlöcben és várjuk a kivégzést. Napok, talán hetek voltak kijelölve a kivégzésre, mely napok ráadásul egyre csak fogynak és fogynak. Mi mégis remélünk. Hátha jön a futár a felmentést tartalmazó levéllel. De nem jön. Egyik este megjön a pap, hogy meggyónhassuk bűneinket. Hogy tisztán mehessünk át a Túlvilágba, Istenhez. Tehát a holnapi nap lesz az - fut át az agyunkon. Egész éjszaka hánykolódunk, nem tudunk aludni. Izgatottak vagyunk. Ez nem történhet meg, nem halhatok meg. MÉG NEM! De a rácsos ablakon éppen annyira kilátni, hogy szembesüljünk a ténnyel: már világosodik. Mindjárt itt a futár... mindjárt... És nyílik a zárka ajtaja. Csak az őrök azok. Függőlegesbe rántanak, majd kivezetnek. Át a téren, pontosan a guillotine alá. Emberek csődülnek a térre, körülvesznek. Birkák... Férfiak, asszonyok, sőt, gyermekek fröcsögnek és kurvaanyáznak... Mindenki engem néz. Ez az én pillanatom!
A szerkezet villámgyorsan csap le. De a fejünk még mindig a helyén! Sőt! GÓÓÓL! Rudolf Gergő gólja pontosan ezt jelentette Magyarország számára. Adott egy második esélyt a guillotine-nak, hogy lecsaphasson, és adott egy második esélyt, hogy megjöjjön a futár a hírrel: Irány Lengyelország és Ukrajna! Az, hogy mi lesz a folytatásban, kedden kiderül... Addig vissza a cellába.
Utolsó kommentek