Mindig kiborulok a sablonos filmek sablonos "hepi end" végződésein. De általában a nem sablonos jó filmeket is elrontják, mert nem merik meghúzni, hogy a hős főszereplőt beáldozzák, inkább megússza a leglehetetlenebb kalandokat is. Ez is sokszor kiborított és idegesített... Miért ilyen gyávák? Van valami íratlan, esetleg írott erkölcsi határ?
Aztán... belekezdtem George R. R. Martin sci-fi-sorozatába... és azt hiszem megértettem mindent. Trónok harca, Királyok csatája, Kardok vihara... szóval már a harmadik kötetet túrtam nagyban, négyszáz oldalon is túl voltam amikor szívem szerint a sarokba vágtam volna azt a kibaszott könyvet, de úgy izomból. De nem az enyém, nem tehetem.... Habár...ő is megtenné... Sőt, szerintem meg is tette... Nincs jó ízlésű ember, aki ne akadna ki egy ilyenen. Felgyújtom... Ilyet senki ne olvasson! Szegény ártatlanlelkűek, ha én így viselem ők hogy fogják? Neeeee....Rooooooooobbb!! Ilyen és ehhez hasonló gondolatok siklottak át az agyamon a sokkot követően. Mert mégis... hogy lehet ilyen irányba elvinni a sztorit? Wááá!!! Kell az a kibaszott erkölcsi határ (ha már ilyen királyul elneveztem), mert ha a filmek és könyvek által nyújtott remény is elvész, miszerint vannak hősök, akiknek nem esik bajuk akik soha semmitől nem halnak meg és mindig oltalmazó kezet nyújtanak az elesetteknek, akkor bizony a sivár mindennapok csúnyán beskatulyázzák az embert... Ha ilyen emberek meghalnak, mi lesz velünk?! Fúúújj, nagyon utáltam azokban a pillanatokban mindent és mindenkit, nem is bírtam továbbolvasni a könyvet egy darabig.
A fantázia dolga mindezt elvégezni. Az pont arra való, elgondolkozzunk azon, mi van ha a rossz nyer, mi van ha ránk borul a sötétség. Gondolatban megtréfáljuk az általunk nem szeretett, utált, esetleg gyűlölt csapat játékosát, edzőjét (Óóó, hogy törné el a lábát...). Hangsúly mindenhol ezen: gondolatban.. Ugyanis a gondolatainkon nagyon sokszor nem tudunk uralkodni, csak úgy jön, mint légből kapott szellő, nagyon gyakran nem is gondoljuk komolyan, fogalmunk nincs honnan juthatott eszünkbe... Viszont, amint ezt leírjuk, kimondjuk, rögtön megváltozik a helyzet. Tudatossá és átgondolttá válik. Na meg komollyá. Amiikor megbántunk valakit egy szóval, vagy egy félresikerült tréfával, mondhatjuk, hogy csak vicc volt, de senki nem fog nevetni rajta. Csak vicceltem, mondod, de ő mégis elgondolkozik, ha már kimondta, biztosan komolyan gondolta. Gondolattal nem lehet ártani (hacsak nem vagy boszorkány, varázsló, stb...), szavakkal, betűkkel, tettekkel viszont igen. Ezért fájt olvasni a leírtakat. Mert én filózhatok azon, hogy bár ez történne, az vagy úgy lesz vagy nem. Martin viszont leírta, és ezzel megölte a reményt. Kinyírta a hőst És megbántotta az olvasót (engem).
Tudom, csak a sértettség beszél belőlem. Most én lettem az, akit egy tréfával (jó szarral...) megbántottak, és képes voltam megsértődni rajta. Naiv vagyok és még nem láttam és éltem át elég szenvedést és kegyetlenséget az életben ahhoz, hogy könnyebben átlendüljek rajta, elismerem. De fontosnak tartottam, hogy a történet kapcsán felmerülő gondolatokat megosszam az olvasóval, és ha azt eléri, hogy legközelebb megfontolod, mit mondasz ki és mit tartasz inkább magadban, hogy elkerülj esetleges konfliktusokat, már megérte. Deal?
Egyébként végül befejeztem a könyvet, és el fogom olvasni a negyedik kötetet, a Varjak lakomáját is. Ahogy az élet sem áll meg egy-egy trauma után, úgy ezen is túl kellett lendülni. A kíváncsiságom ráadásul nagyobb volt a sértettségemnél.
Utolsó kommentek